A város peremén

A vásár zsibongása lassan elhalkult a hátuk mögött, ahogy felértek a város szélét jelző poros szekérútra. A bódék színes kavalkádját felváltották a szénásszekerek és az összetákolt kunyhók, ahol már jóval kevesebb szempár figyelte a haladókat. Bandi szinte hallhatóan sóhajtott fel, és kapkodva törölte meg izzadt homlokát.
– Túléltük – suttogta reszkető hangon, miközben gyanakvóan visszanézett a távoli kofák felé. – De meddig tart ez a szerencse?
– A szerencsét nem adják ingyen, Bandi, játékkal kell megnyerni – felelte Mirella lágy, mégis határozott hangon. Egy gyors, hanyag mozdulattal eligazította vállán a kendőt, majd az Idős Asszony felé fordult, aki még mindig szorosan magára tekerte a rongyait. – Bízzon bennem, néném. A nehezén már túl vagyunk, most már csak a lábainknak kell tenniük a dolgukat.
Borda csendben, mint valami komor árnyék lépkedett mellettük, keze óvatosan a szekér ponyvája alá rejtett batyut védte. A városkapunál álló öreg őr már nemigen törődött a kivezető út vándoraival; inkább a kupa sörével volt elfoglalva. Mirella egy pajkos bicentéssel köszöntötte, a katona pedig észre sem vette, ahogy a kis csapat észrevétlenül átcsúszott a fák védelmébe.
Ahogy elérték a bozótos szélét, ahol az ösvény a nyílt mezők felé kanyargott, a feszültség végre engedni kezdett szorításából. A csempészett áru biztonságban pihent náluk. Az első akadályt sikeresen vették, de a városon kívüli vándorlás még csak most kezdődött.