A felkelő fényben

Mirella, dacára saját aggodalmának, lépett először. A harmatos bozótos sűrű volt, az ágak még nedvesek, lágyan csapkodták ruhájukat. Bandi morgott, elhúzva a vizes nadrágszárát a bőrétől. Az Idős Asszony Mirella karjába kapaszkodott szorosabban, szemei a susogó levelek között cikáztak.
Borda, éberen figyelve, zárta a sort, tekintete végigpásztázta a környezetet, mozgás jeleit kutatva rajtuk kívül. Az ösvény, mely pillanatokkal korábban alig látszott, most tisztábbnak tűnt, sápadt szalagként kanyargott a zöldellőben. Menekülést ígért, de egyben a lelepleződés veszélyét is magában hordozta.
Ahogy a köd egyre vékonyodott, a fák ágai közül beszűrődő első napsugarak játékos fényeket vetettek az ösvényre. Már nem volt olyan fenyegető a sűrűség, inkább egyfajta bujkáló reményt sugárzott, ami az országút felé, a nagyobb biztonságba vezette őket. De az országút zaja – távoli kocsisurrogás vagy akár hajdúk dobolása – még nem hallatszott. Csak a hajnal ébredező madárcsicsergése törte meg a csendet.
Mirella, tekintetét a távoli fák koronáján nyugtatva, apró mosollyal az ajkán szólt. – Lám csak, néném, a világ sem áll meg a mi ijedelmünkre. A nap is felkel, és az út is várja a vándorokat. Reméljük, ma is a barátaink lesznek – tette hozzá utalva a hajdúkra, akik elől menekültek, a szavakban ott rejtőzött a kényes egyensúly a remény és a félelem között. Bandi csak morgott válasz helyett, Borda pedig feszülten figyelte az ösvényt, mintha a bozót minden rezdülése egy rejtett veszélyt jelezne. Az országút hívása erősebb volt minden félelemnél, és ők lassan haladtak a hívás felé, lépésről lépésre, a felkelő nap felé.