Az Ölelő Ragyogás

A hívás már nem egyszerű vonzás volt, hanem egyenesen parancs, melyet a testük minden sejtje engedelmesen követett. A láthatatlan áramlat a kristály felé sodorta őket, mintha a barlang maga lélegezné be őket. Mirella keze önkéntelenül is felemelkedett, vonzódott a zölden izzó felülethez, mielőtt bármi mást tehetett volna, ujjbegyei finoman érintették a hűvös, mégis vibráló követ.
Abban a pillanatban a barlang levegője sűrűvé vált, mintha maga az idő sűrűsödött volna össze. A kristály élénkzöld fénye egyetlen, hatalmas pulzálással felerősödött, és most már nem csupán kívülről, hanem belülről is megvilágította őket. A víziók, amelyek eddig Mirella elméjében kavarogtak, most áradásszerűen betörtek Bandi és Borda tudatába is.
Bandi egy pillanatra elfeledte a mellkasában lévő nyomást, ahogy elfeledett erdők és éteri folyók képei villantak fel előtte, mintha évezredekkel ezelőtt maga is ott járt volna. Egy cseppnyi félelem és csodálat keveredett benne, a szájából elfojtott nyögés hallatszott. Borda, akinek keze továbbra is erőtlenül lógott a tőrén, érezte, ahogy az ismeretlen lények árnyékai suhannak el mellette, és valami mélyen lévő, ősi ösztön riadt fel benne.
Az idős asszony azonban mélyen felsóhajtott, és a zümmögése most már egy halk, dallamos énekké változott, amely nem emberi nyelven szólalt meg. Arcán a felismerés szikrája lángra lobbant, szemei könnyesek lettek, mintha egy rég elveszett barátra talált volna rá, vagy egy elfeledett otthon emlékei ébredtek volna fel benne. Ő az egyetlen, aki nem félt, hanem mintha hazatért volna.
A kristály, mintha válaszolna az asszony énekére, lassan, szinte észrevehetetlenül megváltoztatta a rezgését. A smaragdzöld fény most halványan kékes árnyalatot kapott a széleinél, mely finoman terjedt, körülölelve a csapatot. A "kérem" immár elengedhetetlen "kell"-lé vált. Nem volt menekvés. Teljesen elmerültek a kristály ölelésében, a barlang a legmélyebb magjába fogadta őket, a félelem pedig lassan feloldódni látszott a furcsa, mindent átható ragyogásban.