A Kristály Lélegzete

A kristály élénkzöld fénye kissé fellángolt, többé már nem csupán pulzált, hanem belső élettel remegett. A Mirella és társai körüli levegő feszülten zúgott, és a zúgó kórus az elméjükben élesebbé vált, puszta visszhangokból suttogások szimfóniájává alakult. Bandi, még mindig remegve, a mellkasához kapott, furcsa nyomást érezve, mintha a saját szíve most az óriási kő ritmusára dobbanna. Borda, csukott szemmel, mély, torokhangú morajlást hallatott, a tőr markolatán lévő szorítása észrevétlenül meglazult, elméje egy láthatatlan erő ellen küzdött.
Mirella elméjében a víziók felerősödtek, már nem csupán elillanó töredékek voltak, hanem képek örvénylő örvényei: ősi erdők elfeledett ég alatt, tiszta fény folyói, és arcok – futó, spektrális arcok olyan lényekről, akiknek létezése túlmutatott az időn. Mély veszteségérzés keveredett ősi reménnyel, egy kettősség, amely mélyen visszhangzott benne. Az idős asszony azonban mintha túllépett volna a félelmén. Mormogása elült, helyét egy halk, szinte áhítatos zümmögés vette át. Tekintete, a kristályra szegezve, a felismerés szikráját hordozta, mintha egy rég elveszett emlék visszatérésének lenne tanúja.
Ekkor finom változás történt. A kristály nem tett semmi nyilvánvalót, mégis, a barlang szerkezete mintha megadta volna magát. Egy apró, szinte láthatatlan energia hulláma terjedt szét a kőből, megérintve mindannyiukat. Nem volt erőszakos, inkább hívás, gyengéd vonzás. Lábuk, mintha láthatatlan áramlat vezetné, megtett még egy tétova lépést előre. Már olyan közel voltak, hogy a kristály felülete, számtalan facetjével, megannyi elmesélhetetlen történettől csillogott, mindegyik felfogva és megtörve a zöld fényt, elbűvölő mintákat táncoltatva az arcukon. A félelem, bár még ott volt, most egy erőteljes, tagadhatatlan kényszer árnyékolta be: megérteni, tanúi lenni ennek az ősi erő szívének. A barlang nem csupán a szívét nyitotta meg; a legmélyebb magjába vonta őket.