A Kékes Ragyogás Ölelésében — új hang

A smaragdzöld fény kékes árnyalata, mint valami puha, éteri takaró, körbefonta mindannyiukat. A levegő már nem sűrű volt, hanem édesen vibráló, mintha a kristály lélegzete simogatná a bőrüket. A félelem utolsó maradványai is elszálltak, felváltva valami furcsa, mindent átható nyugalommal és mély csodálattal. A „kell” már nem kényszerűség volt, hanem egyfajta belső elfogadás, egy hívás, amire a lelkük is válaszolt.
Mirella úgy érezte, mintha a kristály hideg érintése helyett most lágyan meleg áramlat járná át, minden porcikáját feltöltve ismeretlen energiával. A víziók, melyek eddig csak villanások voltak, most teljes, élénk jelenetekké álltak össze elméjében. Nem csak látta, de érezte is a szél suhanását az elfeledett erdők fái között, hallotta az éteri folyók csobogását, és egy pillanatra azt hitte, érzi a moha puha tapintását a talpa alatt. A valóság és az álom közötti határ elmosódott.
Bandi arcáról eltűnt az aggodalom halvány árnyéka. A tüdőjét nyomó teher feloldódott, mintha a kristály magába szívta volna minden fájdalmát. Most már nemcsak látta az évezredekkel ezelőtti tájakat, hanem mintha maga is ott lett volna. Léptei visszhangoztak ősi szurdokokban, és egy mélyről jövő, békés elégedettség öntötte el. Egy halk, békés mosoly suhant át az arcán, mintha valami rég elveszett darabját találta volna meg a lelkének.
Borda, aki a tőrét markolva állt, érezte, hogy a keze lassan ellazul. Az ismeretlen lények árnyékai már nem fenyegetőek voltak, hanem inkább ősi védelmezőknek tűntek. Mintha ők is a kristály erejéből táplálkoznának, és a barlang minden zugában velük lennének. A félelem helyét egy mély, ősi tisztelet vette át, és Borda is érezte, ahogy a föld alatti világ ritmusa lassan áthatja.
Az idős asszony éneke felerősödött, dallama betöltötte a barlangot, és most már nem csak emberi nyelven szólalt meg, hanem a kristály rezgéseivel is harmonizált. Szeméből patakzottak a könnyek, de ezek nem bánat, hanem öröm és felelevenített emlékek könnyei voltak. Előre lépett, és most már nem csak Mirella, hanem ő is megérintette a kristály felszínét, kezét rásimította a kékesen izzó kőre. Mintha üdvözölné valakit, akit nagyon, nagyon régen látott utoljára. A kristály ekkor egyetlen hatalmas, szívverésszerű lüktetéssel válaszolt, és a kékes árnyalat mélyebb, szinte lilás tónusúvá vált, teljesen elnyelve őket a ragyogásában.