Az ismeretlen járat

Mirella elindult, léptei visszhangoztak az aranyló csarnokban, melynek fényei most már elhalványodtak mögöttük. A pulzáló tárgy magára hagyatva lüktetett a terem közepén. A fonalak, mint megannyi, élettel teli aranysárga csík, egyre sűrűbben és fényesebben vezették őket a sötétebb sarok felé. Bandi alig kapott levegőt az izgalomtól, hol Mirellára, hol a fénylő útra pillantott. „Ez… ez nem is ajtó, ugye?” – suttogta, hangja elcsuklott.
Az idős asszony szorosan Borda karjába kapaszkodott, látszott rajta, hogy minden idegszálával a környezetére figyel, a félelem még mindig ott bujkált a szemében, de a csodálkozás is megjelent. Borda csak morogva előrevette botját, és óvatosan lépkedett, szemével pásztázva a járatot, készen állva bármilyen váratlan fordulatra.
Ahogy közelebb értek, a távoli fénypont egyre nagyobb lett, és hamarosan látszott, hogy nem egy egyszerű fali résről van szó. Egy sötét, boltíves nyílás rajzolódott ki a falban, melynek belsejét lágy, aranyos ragyogás töltötte meg. A fényes fonalak egyenesen ebbe a járatba vezettek, és ahogy beléptek, a külvilág hangjai, a csarnok visszhangjai elhaltak. Most már csak a saját lépteik halk surrogása és a fonalak néma lüktetése hallatszott. A levegő frissebbé, hűvösebbé vált, és enyhe, földes illat töltötte meg a tüdőjüket.
Ez a járat nem volt szabályos alagút; inkább egy természetes barlangrendszerre hasonlított, amelyet valami ősi erő aranyfonalakkal szőtt át. A falak nyers sziklából álltak, itt-ott nedvesen csillogtak a behatoló fényben. A fonalak, mint vezetők, hol a padlón, hol a mennyezeten futottak, néha összefonódtak, néha szétváltak, de mindig egy irányba mutattak. Mirella előrehajolt, hogy jobban lássa, miként fonódnak össze ezek a csillogó szálak. Mintha egy hatalmas, fényből szőtt háló közepén haladnának, amely egy ismeretlen célt tartott rejtegetve.
„Olyan, mintha maga az út volna a cél,” – jegyezte meg Mirella, megpróbálva elhessegetni a rejtélyes járat okozta borzongást. Bandi egyetértően bólintott. „Vagy mintha egy térkép lenne, csak nem papírból, hanem… fényből.” Borda ekkor hirtelen megállt. Egy halk, ritmikus csobogás hallatszott a távolból, ami lassan, de biztosan erősödött, mintha egy föld alatti patak vize rohanna valahol a mélyben. Az idős asszony szeme elkerekedett, arca még sápadtabb lett. A fonalak azonban rendületlenül folytatták útjukat a csobogás felé, mintha az lenne a következő állomás. Mirella elgondolkodva pillantott a csapatra, majd a fényes ösvényre. Tudta, hogy nincs visszaút, és a kalandnak még koránt sincs vége.