A Morajló Mélység

A járat egyre szűkebbé vált, az aranyfonalak pedig szinte rátapadtak a nyers sziklafalakra, mintha ezzel sürgetnék a csapatot előre. A korábbi enyhe csobogás mostanra egy mélyebb, állandó morajlássá erősödött, amely a lábuk alatt is vibrált, áthatva a kőzet minden egyes rostját. Bandi ösztönösen közelebb húzódott Borda zord alakjához. „Ez… ez egy folyó?” – suttogta rekedten, szemeivel a körülöttük gomolygó sötétséget kémlelte. Borda csak a botjára támaszkodott, és lassan, óvatosan lépdelt, miközben tekintetével pásztázta a bizonytalan utat. Az idős asszony szaporán vette a levegőt, és bár minden erejével próbálta megőrizni a hidegvérét, remegése elárulta mélységes rettegését.
Mirella maga is érezte, ahogy a feszültség egyre nő. A levegő tapinthatóan nedvesebbé vált, a földes szagba pedig élesebb, tisztább vízillat keveredett. Az aranyfonalak, mint megannyi parányi, fényes patak, most már nem csupán a falakon, hanem a járat padlóján is csillogó ereket alkottak, egyenesen a morajló hang felé vezetve. A szűk folyosó hirtelen tágulni kezdett, és Mirella egy széles, föld alatti üregbe pillantott, ahol a csobogás már félelmetes dübörgéssé erősödött. A fonalak vége egy meredek, nedvesen csillogó sziklafalra futottak fel, amelyen apró vízcseppek ragyogtak, mint megannyi gyémánt. Alatta, a mélyben, egy sebesen áramló, sötét vizű folyó hömpölygött, melynek felszíne a fonalak fényében ezüstösen csillogott.
A látvány egyszerre volt lélegzetelállító és ijesztő, a félelem egyre erősebben dobogott a torokban. „Hát ez az,” – suttogta Mirella, hangjában a csodálat és az aggodalom furcsa keveréke. Az aranyfonalak, mintha hidat akartak volna építeni, most egy keskeny, természetes sziklapárkányon vezettek át a folyó fölött. A párkány mindössze egy embernyi széles volt, és az alatta fortyogó örvény ijesztő mélységet sejtetett. „Ezen kell átkelnünk?” – Bandi kérdése inkább kétségbeesett megállapítás volt, mintsem kérdés. Borda előrenyújtotta a botját, és megkopogtatta a párkány szélét. „Szilárd,” – morogta, majd elindult.
Az idős asszony szeme rémülten cikázott a sziklapárkány és a sötét, habzó víz között. „Én… én nem tudok,” – nyögte, szavai alig hallhatóak voltak a folyó zúgásától. Mirella tudta, hogy nincs más választásuk. A fonalak világosan mutatták az utat. A pulzáló aranytárgy hívása talán már a folyó túloldaláról érkezett, de azt még el kellett érniük. Mély lélegzetet vett, majd óvatosan lépve az aranyló ösvényre, elindult. A többiek, bár reszketve, de követték. Minden egyes lépés egy apró győzelem volt a félelem felett, ahogy egyre közelebb kerültek a folyó túlsó partján rejtőző ismeretlenhez, és az aranytárgy hívása egyre intenzívebbé vált.