A Bíborszínű Kapu Kattanása

A sziklapárkány szerencsésen véget ért, s ahogy a túlpart szilárd talajára léptek, a morajló folyó félelmetes dübörgése valamelyest megszelídült a hátuk mögött. Az idős asszony szinte összeomlott a megkönnyebbüléstől, de Borda figyelmesen megragadta a könyökét, és gyengéden talpon tartotta. Bandi még mindig szaporán szedte a levegőt, miközben a tenyérnyi aranyfonalak csillogását követte a szemeivel.
A fényes szálak nem mentek tovább a földön; mind egyetlen pontba futottak össze a barlangfalba vájt, különös szerkezet előtt. Egy mély bíborszínű, dúsan faragott kapu magasodott előttük, melynek szélét fénylő fémtárgyak és finom rézkerekek díszítették. A kapu közepén az aranytárgy lassan, ritmikusan pulzált, mintha csak egy meleg szív dobogna a kőzet mélyén.
– Ez zárva van... – nyögte ki Bandi, miközben óvatosan hátrahúzódott. Borda a botjával megkocogtatta a bíborfa keretet, s csak annyit morogott: – Meg sem mozdul.
Mirella azonban nem jött kétségbe. Megnyugtatóan rámosolygott a reszkető társaságra, majd közelebb lépett a vibráló zárszerkezethez. Az aranyfonalak mintha érezték volna a jelenlétét, gyengéd melegséggel simultak az ujjaihoz. A bíborszínű kapu oldalán lévő apró, fémes tárcsák könnyedén engedtek a tapintásának. Mirella gyors, határozott mozdulatokkal elforgatta a rézgyűrűket, igazodva az aranyló fénysugarak szögéhez.
Egy halk, elégedett kattanás visszhangzott a térben, s a bíbor kapu nehéz szárnyai lassú, méltóságteljes mozdulattal kitárultak. A túloldalról nem hideg huzat, hanem lágy, védelmező fény áradt feléjük.