A Meleg Fényű Csarnok

A lágy, aranyló fénysugár szinte hívogatóan terült el a bejárat előtti sima kőlapokon. Mirella nem habozott tovább; intett a többieknek, majd óvatosan átlépte a magas küszöböt. Míg a barlangban eddig a nyirkos hideg és a csöpögő víz kellemetlen neszei uralkodtak, odaát meleg, kellemes fuvallat fogadta őket.
– Lépjetek beljebb, biztonságos – mondta halkan Mirella, s bár a szíve hevesebben vert a kelleténél, hangja megnyugtató maradt.
Bandi feszülten méregette a ragyogó folyosót.
– Biztos ez? – suttogta reszkető állal.
Borda határozott, mégis gyengéd mozdulattal előretolta a fiút, miközben az idős asszonyt is karon fogta.
– Menjünk – mormogta Borda, s szemei óvón kutatták a falak zugait.
A terem túloldalán egy alacsony kőasztal állt, melynek felületén finom, vésett minták csillogtak a mennyezetről alááradó fényben. Az aranyfonalak végei pontosan e szentélyszerű tisztás közepére mutattak, ahol egy apró, faragott doboz pihent. Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy megérezte a hely békességét, s óvatosan leült az egyik simára csiszolt kőpadra.
Mirella odaállt a kőasztal mellé, és közelebb hajolt a díszes dobozhoz. A környéken nyoma sem volt veszélynek, csupán az évszázados nyugalom áradt a kövekből.