A bársonyágy titka

Mirella óvatosan végighúzta az ujját a doboz tetején futó finom, kanyargós faragásokon. A doboz anyaga szokatlanul meleg tapintású volt, mintha maga a kőasztal táplálná életerővel. Egy apró, rézből kovácsolt retesz tartotta zárva a fedelét, aminek kinyitásához nem kellett semmiféle bonyolult szerkezet, csupán egy finom, határozott mozdulat.
A retesz könnyed kattanással engedett, s a tető halk sercegéssel nyílt fel. Bandi kíváncsian nyújtogatta a nyakát a kőpad felől, míg Borda feszült figyelemmel követte Mirella minden mozdulatát. A ládikó belsejében, kopott, bordó bársonyba ágyazva egy nehéz, míves réziránytű pihent. Különös módon a mutatója nem éjszakra, hanem a csarnokban még mindig derengő aranyfonalak irányába mutatott.
– No, hát nem éppen vásári bóvli, de legalább hasznosnak tűnik – jegyezte meg Mirella egy halk, cinkos mosollyal, miközben óvatosan kiemelte a szerkezetet. – Legalább nem kell vaktában bolyonganunk a föld alatt.
Borda elégedetten bólintott, látva, hogy a tárgy nem hordoz semmi veszélyt. Az idős asszony megkönnyebbülten dőlt hátra a sima kőpadon, élvezve a terem hívogató melegét. Amint a réziránytű elhagyta a bársonyágyat, a csarnok távolabbi sarkában halk, méltóságteljes robajjal megmozdult egy kőlap, széles lépcsősort tárva fel, amely szelíden lefelé vezetett.