Az ígéretes útmutató

A mohás jelzés felé fordulva a csapat tagjai, Bandi, Borda és az idős asszony, követték Mirellát. A levegőben pillanatnyilag oldódott a feszültség, mintha a régi kődarab egy apró reménysugárral világította volna meg az utat. A fojtogató rengeteg szorítása valóban engedett egy hajszálnyit, ahogy a fák ritkásabbnak tűnő részei felé indultak. Már-már fellélegezhettek volna, de az erdő nem adta fel könnyen a titkait.
Ahogy mélyebbre hatoltak, a „mohás útmutató” egyre inkább csak egy illúzióvá vált. Az ösvény, amire számítottak, hamarosan ismét eltűnt a sűrű aljnövényzetben, mintha a föld nyelte volna el nyomtalanul. A fák, amelyek eleinte távolibbnak tűntek, ismét összekapaszkodtak felettük, oly szorosan, hogy az égbolt alig szűrődött át. A hideg szél újra belekapott a lombokba, és a suttogó hangok, amik eddig csak a távolból érkeztek, most már egészen közelről, a fák törzséből és a lehullott levelek közül csendültek fel.
Bandi szorosan maga elé húzta a karját, mintha azzal védené magát a láthatatlan fenyegetéstől. „Ez… ez nem út” – mormogta, hangjában a korábbi megkönnyebbülésnek nyoma sem maradt. Az idős asszony ismét megmarkolta a kendőjét, tekintete a sötétbe révedt, arca sápadtan világított a homályban. Borda némán lépdelt, de a tőrének markolatát feszesebben fogta, szemei élesebben pásztázták a környezetet, mint valaha.
Mirella maga is érezte, ahogy a bizakodás szikrája lassan kialszik benne. A mohás kő csak egy régi jel volt, nem egy kényelmesen járható ösvény ígérete. A sötétség egyre fojtogatóbbá vált, és minden lépésük egyre bizonytalanabbul hatolt a rengeteg mélységeibe. A fák mintha figyelték volna őket, minden mozdulatukat és minden lélegzetvételüket. A félelem, ami addig csak motoszkált a lelkek mélyén, most ismét szorosabbra fűzte a szorítását. A „mohás útmutató” nem a szabadulás felé, hanem egyre mélyebbre vezette őket az erdő suttogó labirintusába.