A mohás útmutató

A sűrű ágak között botorkálva Bandi hirtelen megbotlott valamiben, és egy fojtott kiáltással elterült a nedves avaron. Borda azonnal feszülten a tőréhez kapott, az idős asszony pedig rémülten húzta magára a kendőjét, mintha az megvédhetné az erdő láthatatlan szörnyeitől. Ám a várt fenevad helyett csupán egy mohával benőtt, ferdén álló kődarab meredt elő a földből.
Mirella közelebb lépett, és megpiszkálta a követ a cipője orrával. „No, nézzétek csak, a rettegett erdei rém nem más, mint egy tisztességes határkő” – jegyezte meg halvány mosollyal, igyekezve elűzni a levegőben vibráló feszültséget. „Úgy látszik, még a nemes urak birtokvágya is mélyebb nyomot hagy ezen a vadonon, mint a kísértetek.” A kő oldalába vésve még épphogy kivehető volt egy régi nemesi címer kopott körvonala, ami azt jelezte, hogy valaha errefelé is jártak emberek.
A felfedezés, bár nem oszlatta el teljesen a sötétséget, adott egy apró kapaszkodót a kis csapatnak. Ha itt határkő áll, akkor valahol lennie kell egy egykori útmaradványnak is. Bandi feltápászkodott, nadrágját porolva, miközben az idős asszony még mindig gyanakodva méregette a szürke sziklát, mintha az bármelyik pillanatban életre kelhetne.
Borda intett a fejével a kőtől jobbra eső, kissé ritkábbnak tűnő bozótos felé. Mirella bólintott, és intett a többieknek, hogy kövessék a mohás jelzést. A fojtogató rengeteg szorítása mintha egy hajszálnyit engedett volna, ahogy új irányt szabtak a lépteiknek a fák makacs gyökerei között.