A fojtogató rengeteg

A fák egyre jobban összekapaszkodtak felettük, gubancos ágaik csontvázujjaként nyúltak le, elnyelve a haldokló fény utolsó foszlányait is. Az ösvény, ami eddig csak keskeny volt, most teljesen eltűnt, helyét egy tövises aljnövényzet vette át, ami szakította ruháikat és karmolta bőrüket. Minden levélzörgés, minden ágropogás a talpuk alatt újabb hideg borzongást küldött a gerincükön végig.
Bandi alig hallhatóan nyögött fel, amikor egy hideg szélroham, mintha a semmiből érkezne, végigsöpört a fullasztóan szűk téren, magával hozva a nyirkos föld és valami megfoghatatlan, ősi illatát. „Hideg van… nem… nem… csak…” – Dadogott, szeme tágra nyílt, és már nem a lábát nézte, hanem az előtte gomolygó homályt. Az Idős Asszony annyira Mirellába kapaszkodott, hogy a fiatalabb nő már szinte érezte, ahogy a vérkeringése lassul.
Borda, aki eddig csak fürkészte a sötétet, most egyre gyakrabban vette elő a tőrét, a penge villanását még a fák alig-fényében is látni lehetett. Nem mintha bármit is látott volna, amire rávethetné magát, de a markolat melege talán egy csepp biztonságot adott neki. Mirella érezte, ahogy a saját szívverése a fülében dobog, de igyekezett a lehető legkevésbé felfedni a pánikot, ami kezdett úrrá lenni rajta. „Menjünk tovább, nincs más út” – mondta halkan, de a saját szavaiban is érezte a kényszert, nem a meggyőződést.
A fák suttogása most már nem csupán a képzeletük szüleménye volt. Halk, de határozott morajlást hallottak, mintha az erdő maga beszélgetne róluk, vagy épp figyelmeztetné őket valamire. Mirella érezte, ahogy a falak tényleg összébb csúsznak, ahogy az erdő szorítása egyre erősebbé válik. A levegő is nehezebbé vált, mintha valami láthatatlan nyomás nehezedne rájuk minden oldalról. A tisztás, mint cél, teljesen elenyészett, most már csak az volt a kérdés, hogy vajon valaha kijutnak-e a zöldellő, de mégis félelmetes labirintusból.