A koppanás a sűrűből

A suttogó labirintus valóban elkezdte megmutatni igazi arcát. A fák törzsei között a levegő megrekedt, nehézzé és fojtogatóvá vált, mintha maga az erdő próbálná elnyelni őket. A hideg szél, ami eddig csak susogott, most már sivítva tépte a ruháikat, és a lehullott levelek közül felhangzó hangok egyre inkább lidérces suttogásokká fajultak. Bandi szemei tágra nyíltak, ahogy a semmibe bámult, mintha a látásával próbálná elűzni a hallottakat.
„Valami… valami mozog” – suttogta reszketve, de szavai elnyelődtek a szél és a fák morgásában. Borda tőrének markolatát izzadtan szorította, tekintete idegesen cikázott jobbra-balra. Az idős asszony szorosabban markolta magára a kendőjét, és mintha magában imádkozott volna, ajkai mozdultak a félhomályban. A remény halvány szikrája, amit a határkő adott, mostanra teljesen kialudt.
Mirella is érezte, ahogy a szíve kalapál. A „mohás útmutató” nemhogy utat mutatott volna, inkább csapdába csalta őket, egyre mélyebbre a rengeteg szívébe. A korábbi magabiztossága szertefoszlott, és a felelősség súlya nyomasztóan telepedett rá. Tudta, hogy minden lépésük egyre közelebb viszi őket valamihez, ami nem ígér semmi jót. A félelem, ami addig csak motoszkált, most konkrét, tapintható fenyegetéssé vált.
Hirtelen egy éles, tompa koppanás hallatszott a sűrűből, mintha valami nehéz tárgy esett volna a földre, vagy valaki ütött volna meg egy fát. A hang szokatlanul éles volt a suttogások és susogások monoton kórusában. Mindannyian megfagytak a mozdulatban. Bandi felkiáltott, de hangja a torkán akadt. Borda készenlétbe helyezte a tőrét, bár nem látott semmit, amire rátámadhatna. Mirella maga is megborzongott. Az erdő ébren van, és most már nem csak suttog. Valami közeledik.