Az erdő szíve felé

Borda gondosan eloldozta a szekér rögzítőit, mozdulatai szinte hangtalanok voltak, mégis érezni lehetett bennük a határozottságot. Mirella, miután a reggeli maradékát eltette, egy utolsó pillantást vetett a hatalmas tölgyre, melynek ágai mintha búcsút intettek volna. A csapat elindult, mélyebbre az erdőbe. Az avar susogott a kerekek alatt, a kora reggeli napsugarak táncoltak a lombok között, ezüstös fénycsíkokat rajzolva a nedves levelekre. A kis kutya, már teljesen ébren, izgatottan szaglászta a friss nyomokat, rövid csaholással jelezve minden új illatfoltot.
Bandi a szekér oldalán ült, arcán a pihenés nyomaival. Az idős asszony, bár kissé fáradtan, de reménykedve nézett maga elé. A tegnapi megpróbáltatások után mindannyian tudták, hogy a veszély még nem múlt el, de a mai nap egy új kezdet ígéretét hordozta. Mirella éberen figyelte a környezetet, szeme pásztázta az ösvényt, miközben Borda irányította a szekeret egy alig látható csapáson, egyre beljebb hatolva a fák sűrűjébe.
Ahogy a madarak éneke és a rovarok zümmögése felerősödött, Mirella megállította Bordát. – Itt egy kicsit pihenjünk – mondta halkan. – Elrejtőzünk a sűrűben, és kifigyeljük a környéket. Borda bólintott, és a szekeret egy sűrű bozótosba terelte, ügyelve, hogy a nyomok minél kevésbé legyenek láthatók. A kis kutya azonnal felfedező útra indult, de Mirella egy szelíd hívással magához parancsolta. A biztonság volt a legfontosabb.
A fák árnyékában üldögélve a levegő mintha megváltozott volna. Egy enyhe, furcsa szellő suhant át közöttük, mintha a föld alól érkezne. Nem volt hideg, de valahogy mégis különös, szinte suttogó hangot hordozott. Mirella felemelte a fejét, és körülnézett. Mintha a huzat dallama egy irányba hívta volna őket, valami elrejtett dolog felé, ami még mélyebben rejtőzött az erdő sűrűjében. Elgondolkodott, vajon merre viszi ez az ismeretlen, halk hívás.