Az Elhúzott Nyomok

Borda azonnal megértette az apró, alig látható kézmozdulatot. Egy pillanatra még megállt, szemeivel végigpásztázta a sötét nyílás peremét, mintha a levegőben is látná a fenyegetést, majd lassan, óvatosan megindult előre. Léptei, melyek általában a földet rázták, most alig hallhatóak voltak, mint egy ragadozóé, ami zsákmányára les. Bandi szeme kikerekedett, nyögése elakadt a torkán, de követte Borda mozdulatait, mintha az ő árnyéka lett volna. Az idős asszony szorosan mögötte lépdelt, keze reszketve markolta Bandi kabátjának szélét.
Mirella a leghátsó volt, ezzel a pozícióval biztosítva, hogy mindenki a helyén maradjon, és egyben felmérje az elől haladók reakcióit. A sötét ajtónyílás nyelte el őket, egyik a másik után. A levegő hideg volt, de nem a megszokott, dohos pincehideg, hanem egyfajta, élőlénytől áradó fagyos aura. Mirella gyomra összerándult, de a kíváncsiság, ami mindig is jellemezte, hajtóerő maradt még a félelem dacára is.
A keskeny folyosó hamarosan egy tágasabb terembe nyílt, melynek falai még a korábbiaknál is nyomasztóbb látványt nyújtottak. Itt már nemcsak portrék hiányoztak, hanem a kőfelületen végigfutó, mély, friss karomnyomok vezették a tekintetet. Mintha valami hatalmas, éles karmaival vájta volna ki az utat. A nyomok nem a mennyezet felé tartottak, hanem vízszintesen, a szemmagasságban futottak, egyenesen a terem túlsó oldalán tátongó újabb sötét ajtónyílás felé.
Ahogy haladtak, a feszültség kézzelfoghatóvá vált, és a néma várakozást hirtelen egy tompa, súrlódó hang törte meg. Olyan volt, mintha valaki egy hatalmas, nehéz tárgyat húzna a kövön, mély, reszelős zajt hagyva maga után. A hang a terem távolabbi részéből érkezett, és vele együtt újabb friss karcolások jelentek meg a falon, még nedvesen, mintha az imént készültek volna. Mirella ösztönösen megmerevedett, a szíve a torkában dobogott, de a jel, amit a karomnyomok adtak, túl egyértelmű volt: valami van itt, és még nem ment el.