A Csend Várakozása

A mély, mindent elnyelő csend súlya rásnehezedett mindannyiukra, vastagabb volt, mint a por, és hidegebb, mint a kő. Mirella, aki ritkán ismert félelmet, most érezte, ahogy a szokásos könnyedsége elpárolog, és a szíve a torkában dobog. A levegő, ami addig is nehéz volt, most szinte mozdulatlanná vált, mintha még a porszemek is megálltak volna a levegőben, a következő lélegzetvételre várva.
Az idős asszony szemei tágra nyíltak, és egy néma segélykérés villant meg bennük, ami még a legedzettebb lelket is megrepesztette volna. Bandi, akinek már a botja is elnémult a kezében, egy apró, elfojtott nyögést hallatott, ami azonnal elhalt a rideg falak között. Úgy meredt a sötét nyílásra, mintha egy szempillantás alatt tűnne el, ha nem figyeli.
Borda, a megszokott mozdulatlanságával, most egy szobornak tűnt, de a tekintete, bár a sötétség elnyelte, érezhetően feszült volt. Hűségesen Mirella mellé állt, készen arra, hogy bármilyen szörnyűség is vár rájuk, elsőként vegye fel a harcot. Mirella, dacára a saját reszkető gyomrának, megpróbálta összeszedni magát. "Ez a váró csend…" – gondolta magában, de szavai nem mertek elhagyni ajkát, nehogy megtörje a némaság mágikus, de félelmetes erejét.
Percek teltek el, amik óráknak tűntek. A feszültség olyan mélyre szántott, hogy lassan mindenki azt hitte, a falak is lélegzetüket visszafojtva figyelik őket. Az ajtónyílás felől semmi. Se súrlódás, se koppanás, se sóhaj. Csak a teljes, abszolút üresség, ami mintha mégis tele lett volna valami láthatatlan, de annál fenyegetőbb jelenléttel. Ez a várakozás, ez a néma harc volt a legszörnyűbb, mert nem volt ellene fegyver, csak a remegő idegek.
Ebben a sűrű némaságban, ahol a gondolatok is hangosan visszhangoztak a fejekben, Mirella lassan felemelte a kezét. Nem szólt egy szót sem. Egyetlen, apró, alig észrevehető kézmozdulattal jelezte Bordának, hogy menjenek tovább. Ne várjanak tovább. A néma fenyegetés súlya elviselhetetlenné vált.