A Váró Csend

Ahogy előrébb araszoltak, a falak valóban mintha megszólaltak volna, ám nem suttogással, hanem a feszültség hideg, nedves tapintásával. Borda, a megszokott óvatosságával, lassú léptekkel közelített egy tágasabb terem bejáratához. A sötétség itt mintha enyhült volna egy kicsit, halvány derengés szűrődött be valahonnan messziről, tán egy elfeledett résen át. Mirella szeme azonnal a padlóra és a falakra tévedt. Itt már nem csupán elszórt karcolások voltak. A friss nyomok, mintha valami hatalmas fésűvel húzták volna végig, mélyen belevésődtek a kőbe, és egyenesen a szemközti ajtónyílás felé vezettek, mintha egy láthatatlan, óriási lény épp most vonult volna át rajta.
Az idős asszony, akinek lélegzete alig-alig volt hallható, szorosan a köpenybe kapaszkodott, és apró, remegő sóhajt hallatott. Bandi botja most már nemcsak remegett, hanem szinte ugrálni akart a kezében, mintha önálló életre kelt volna a félelemtől. A feszültség olyan vastag volt, hogy késsel lehetett volna vágni, és még Mirella is érezte, ahogy a szokásos magabiztossága apró darabokra hullik a bizonytalanság súlya alatt.
A korábbi súrlódó hang, ami eddig csak távoli visszhang volt, most tisztábban hallatszott a szemközti nyílás felől. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami nehéz, csontos dolog csúszott volna a kövön, majd tompa puffanás hallatszott, mintha valami hatalmas test esett volna le a túloldalon. A hang után teljes csend állt be, de ez a csend még félelmetesebb volt, mint a korábbi neszek, hiszen azt sugallta, hogy ami odabent volt, az most már megállt. És talán vár.
A csoport egyetlen emberként merevedett meg, mindannyian a sötét nyílásra meredtek, ahol a karomnyomok eltűntek. Vajon mi vár rájuk a túloldalon?