Az Elágazó Suttogás

A spirál egyre szűkebben tekeredett alá, mintha a hegy gyomra egyre mohóbban nyelné el őket. A pulzálás már nem csupán a vérükben, hanem a csontjaikban is rezonált, egy mély, ősi dobverésként, amely a föld szívéből áradt. A suttogás pedig… az már nem volt elmosódott. Mintha ezer apró hang, vagy épp egyetlen, hatalmas lélegzet susogta volna nekik titkait. Néhol egy-egy torzult szó is kivehetőnek tűnt, valami olyasmi, hogy „mélység” vagy „vár”.
Bandi a falhoz lapulva reszketett. „Hallod?” – suttogta kétségbeesetten. „Ezek… ezek szavak! Mit mondanak?” Szemei pánikszerűen forogtak, a sötétséget kémlelve. A kő hidegét már alig érezte, annyira eluralkodott rajta a rettegés.
Borda, a kardját szorítva, a levegőbe szimatolt. Ösztönei vészjóslóan sikítottak, de próbálta megőrizni a hidegvérét. „Valami… közeledik” – dörmögte, hangja mélyen zengett a járatban. Félrefordult, mintha a suttogás fájna a fülének.
Az idős asszony, ajkait szorosan összeszorítva, már alig bírt menni. A szemeit továbbra is csukva tartotta, csak Mirella karjába kapaszkodva tudta tartani magát a szédítő lejtőn. A fohászai már csak néma ajakmozgások voltak, mintha attól félne, ha hangosan imádkozik, az felkeltheti a mélységben lakó… valamit.
Mirella érezte a félelmet, ahogy körbefonja őket, mint a nyirkos penész. De a kíváncsisága még erősebb volt. A suttogás, bár ijesztő volt, egyfajta hívást is jelentett számára. A lefelé tartó spirál hirtelen kettévált. Két, egyforma sötét járat tátongott előttük, mint két éhes száj. A suttogás az egyikből erősebben, a másikból halkabban áradt. Mirella elengedte az idős asszony karját, és előrébb lépett. A hegy szíve valóban kincseket rejtett, de úgy tűnt, előbb választaniuk kell az utak közül. Melyik vezet a mélységbe? És melyik visz tovább a titkok felé? Egy halvány, huncut mosoly suhant át az ajkán. Mintha a sors magával az Örvénylő Mélységgel játszana.