Az elágazás választása

Mirella fürkészve nézte a két járatot. Az egyikből valóban felerősödve áradt a suttogás, mintha valaki közvetlenül a fülébe súgná a titkait. A másik halkabb volt, szinte félénk, mint egy távoli visszhang. A pulzálás mindkét irányból ugyanolyan nyomasztóan hatott, de a hangok különbözősége döntőnek tűnt.
Bandi teljesen sápadt volt. A falhoz simulva, remegő hangon ismételte: „Ne… ne arra, Mirella! Ahol hangosabb… ott rosszabb lesz!” Szemei vadul cikáztak a sötétben, mintha bármelyik pillanatban kiugorhatna onnan valami. A félelem teljesen eltorzította az arcát.
Borda a kardjára támaszkodva állt, izmai megfeszültek. Mélyen morgott, hangja olyan volt, mint egy földrengés előtti moraj. „A hang… az csalogat” – dörmögte, szemeit a hangosabb járatra szegezve. Nem értette Mirella huncut mosolyát, csak a veszélyt érezte, ami sűrű ködként terjengett előttük.
Az idős asszony szorosan összezárta ajkait, de kezeire, amikkel Mirella karjába kapaszkodott volna, ha nem engedte volna el, még erősebben rászorította a kendőjét. Fejét lassan rázta, némán könyörgött, hogy a könnyebbnek tűnő utat válasszák. A hangosabb suttogás valósággal fizikai fájdalmat okozott neki.
Mirella azonban nem hallgatott rájuk. A hegy, úgy tűnt, nem csupán elnyelni akarta őket, hanem játszani is. A halkabb suttogás talán egy csapda volt, egy üres ígéret. A hangosabb, az intenzívebb hívás, az ígérte az igazi kihívást, az igazi titkokat. Egy mély lélegzetet vett, és az arcára ülő huncut mosoly elmélyült. Előrelépett, egyenesen a hangosabb, pulzáló járat felé. A hegy gyomra kinyílt előttük, és Mirella érezte, hogy a sorsuk egyre mélyebben összefonódik az Örvénylő Mélységével.