Az Örvénylő Mélység

Mirella léptei magabiztosan koptatták az ősi kőjáratot, miközben a lefelé tekeredő spirál egyre mélyebbre vezette őket a hegy gyomrába. A pulzálás, mely eddig csak távoli dobhártya-rezgetés volt, most már a vérükben lüktetett, mintha a föld maga venné a lélegzetet a talpuk alatt. A suttogás pedig… az már nem pusztán hangfoszlány volt. Elmosódott szavak, melyek képtelenek voltak értelmet nyerni, mégis egyre hangosabban cirógatták a fülüket, egyfajta ősi kántálásként.
Bandi szemei ijedten cikáztak. Kezét a falra tapasztotta, mintha támaszt keresne a tér nyomasztó fordulataiban. „Ez… ez nem normális!” – sziszegte, hangjában a félelem és a tagadás keveredett. „Minek idejöttünk? Miért nem maradtunk a világosban?” Szavai visszhangoztak a járatban, mintha a hegy maga nevetne rajtuk.
Borda szorosan követte Mirellát, kardját továbbra is markolva. Tekintete most már nem a rémalakokat kereste, hanem a közvetlen fenyegetést, bármit, ami a spirál sötétjéből előugorhat. Léptei lassúak voltak, de megfontoltak, minden mozdulatában ott rejlett a készenlét. „Lassan járjunk” – mordult fel mély hangon, ami alig hallatszott a lüktetés és a suttogás zúgásában. „Ki tudja, mi lapul a következő kanyarban.”
Az idős asszony, akinek arca sápadtabb volt, mint a mészkőfal, zihálva kapaszkodott Mirella karjába. Szemei lehunyva, ajka némán mozgott, halk fohászokat morzsolt el. Érezte, ahogy a spirál ereje magával ragadja, mintha egy láthatatlan kéz húzná lefelé, egyre mélyebbre a föld alá. A hűvös, nyirkos levegő behatolt a csontjaikba, de a legnagyobb hideget a tudat adta: ők önként sétálnak bele egy ismeretlen, baljós mélységbe.
Mirella azonban nem lassított. Tudta, hogy a félelem ragályos, és ha ő megtörik, az egész társaság elveszett. Érezte a pulzálást, hallotta a suttogást, sőt, mintha néha egy-egy szó értelmet is nyerne a zúgásban, de elhessegette a gondolatot. Feszült izgalom járta át, ahogy egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek a kőből faragott, örvénylő folyosón. „Majd meglátjuk, milyen kincseket rejt a hegy szíve” – gondolta, és egy halvány mosoly suhant át az ajkán. A sötét mélység ígérete ugyanis mindig is vonzotta.