A spirál útja

Mirella, aki nem riadt vissza a kihívásoktól, nem sokat teketóriázott. A bal oldali folyosóból áradó, szinte tapintható suttogás, és a lefelé tekeredő spirál egyértelműen a hegy titkainak mélyére invitálta. „Az egyenes út ritkán vezet izgalmas felfedezésekhez” – gondolta mosolyogva.
„Ez a mi utunk” – jelentette ki határozottan, a bal oldali, sötétebb járatra mutatva. Hangja, bár kissé rekedt volt, tele volt elszántsággal.
Bandi, az idegösszeomlás szélén, felmordult. „Miért pont a sötétebbik? Ahol még hangosabban suttognak? Nem elég a lüktetés?” Szavai élesek, haraggal teliek voltak.
Borda feszülten markolta kardját. „Ahová az a nyavalás spirál tekerődzik, onnan nem jön fel élve ember, asszonyom. Ezek a jelek sosem jóra valók.” Tekintete a sötét folyosóba fúródott, rémalakokat vizionálva.
Az idős asszony, Mirella karjába kapaszkodva, halk nyögéssel kísérte a döntést. Arcán a félelem és kétségbeesés árnyéka játszott, fohászai kétségbeesett könyörgéssé fajultak.
Mirella azonban rendíthetetlen volt. „A hegy nem adja könnyen a titkait” – mondta halkan. „Éppen ezért kell oda menni, ahol a legrégebbi meséket suttogják. Jöjjenek, ha a jutalomból is részesedni akarnak.”
Lassan, de elszántan lépett be a spirális jelekkel díszített folyosóba, ahol a pulzálás valóban erősebbé vált, mintha a hegy maga lélegezne. A suttogás szinte érthetőnek tűnt, egy mély, zúgó hangként hatolt a csontjaikig. A többiek, bár morogva és vonakodva, de követték. Nem volt más választásuk. Mirella, a vándorárus, mindig tudta, hol rejlik a valódi kincs. És az sosem a könnyű úton volt.