Az Ébredő Suttogás

Mirella figyelme azonnal Borda mozdulatára terelődött. A mély, érces morgás nem egyszerű vadállat jele volt, hanem ősi, ösztönös riadó. Borda éles pillantása áthatolt a sötétségen, abba az irányba szegeződött, ahonnan a földes, mohás illat egyre erősebben áradt. Mirella kémlelte a fák közötti rést, de csak az éjszaka tömör, fekete falát látta. Képzelete máris dolgozni kezdett: a hegy egy hatalmas, lélegző entitás, mely most, az éj leple alatt, lassan felébredni látszott.
A szekér döcögött, de lassabban, ahogy az ösvény meredekebbé és göröngyösebbé vált. A fák ágai súrolták a ponyvát, a hideg levegő szinte szikrázott. Mirella szívében szorítás keletkezett; nem félelem, hanem előérzet volt ez, hogy mélyebbre hatolnak valami ismeretlenbe. A szurokfőző válla megfeszült, alig hallható sóhajt hallatott, jelezve, ő is megérezte a változást. Bandi és az idős asszony még aludtak, mit sem sejtve a körülöttük sűrűsödő feszültségről.
Borda ismét meglökte Mirella kezét, halk, de határozott nyöszörgéssel jelezve a közeledő veszélyt. Nem vadállat nesze volt, hanem valami fenyegetőbb, ami a hegy szívéből áradt. Mirella érezte, ahogy a föld rezonál a szekér alatt, mintha maga a hegy dobolna. Árnyékok táncoltak a sötétben, a fák életre keltek, és a hegy suttogása felerősödött, artikuláltabbá vált. A szekér, mint egy apró, elveszett hajó, tovább haladt az ismeretlenbe, egyenesen a hegy ébredő szívébe.