A pulzáló suttogás

A szekér döcögve haladt tovább. A levegő sűrűvé és nehézzé vált, mintha maga a hegy lélegzete fonódott volna köréjük. A korábbi suttogás mély, rezonáló morajgássá erősödött, ami a deszkákon át Mirella csontjaiba is beleszivárgott. Az ősi hegy fojtott sóhaja volt ez, tele nyugtalanító előérzettel.
Borda mélyebben morgott, fejét lehajtotta, fülei a moraj forrása felé irányultak. Mirella megfogta a nyakán lévő durva szőrt, néma megnyugtatásként a láthatatlan fenyegetéssel szemben. Az ősi fák, gnarled alakjukkal, groteszk árnyékokat vetettek az alig pislákoló éjszakában.
Hirtelen éles hideg áramlott át a szekér belsején. Mirella megborzongott. A patakmeder emléke halványult, a hajnali harmat ígérete is eltűnt. Csak a sűrű, élő sötétség maradt, és a hegy lüktető, fenyegető szíve. Bandi nyugtalanul felsóhajtott, az idős asszony pedig halk nyögéssel mocorgott, elmerülve álmai bizonytalan mélységeibe.
A suttogás most már szinte énekelt, dallam nélküli, mély rezgés, ami az időtlen mélységekből érkezett. Mirella ösztönösen Borda sörényébe kapaszkodott, tekintetét a sötétbe szegezte, de hiába. A szekér minden fordulattal mélyebbre hatolt, a kerekek ropogása tompán vert vissza a fojtogató csendből. A levegő egyre nehezebb lett, a pulzálás erősödött, egyre gyorsabbá, elkerülhetetlenebbé vált. Mirella érezte, hogy már nem fordulhatnak vissza.