A hegy lüktető szíve

A pulzálás immár éles, ritmikus dobogássá vált, mintha egy gigászi, láthatatlan szív verne a hegy gyomrában. A szekér minden deszkája remegett, a fa elemek nyögtek a láthatatlan erő ütemére, ami egyre gyorsabban és könyörtelenebbül rántotta őket befelé. Borda mély morgása most már a hegy dobogásának visszhangjává olvadt, izmai megfeszültek, ahogy a feszültség tapinthatóvá vált körülöttük.
Bandi egy éles horkantással riadt fel, tekintete dühösen pásztázott a homályban, azonnal érzékelve a levegőben lévő változást. Még az idős asszony is, aki eddig álmai bizonytalan mélységeibe merült, egy elégedetlen, frusztrált nyögéssel mocorgott, és szorosabban húzta magára a kendőjét, bár teljesen nem ébredt fel. Mirella ökölbe szorította ujjait Borda sörényébe, ujjpercei kifehéredtek a szorítástól. Haragja most nem félelem volt, hanem hideg, elszánt elhatározás: ezt a titkot bizony kideríti.
A szekér kerekei alatt hirtelen hideg, nyirkos köd kezdett gomolyogni, mely föld és ősi kő szagát árasztotta. A levegő még sűrűbbé vált, szinte fullasztóvá. Az út szinte érezhetően szűkült, a fák csontos ujjakként nyúltak feléjük, ágaik karcolva a ponyvát. Mirella érezte, hogy már nem csupán áthaladnak, hanem a hegy szó szerint elnyeli őket, minden egyes dobbanással mélyebbre húzva őket a sötétségbe.