A hegy szívverése

A köd szilárd, átlátszatlan függönnyé vált körülöttük. Mirella már nem is látta Borda széles hátát, csak sejtette az ereje teljében feszülő izmokat a homályban. A hideg párából apró vízcseppek csapódtak az arcukra, mint valami láthatatlan lény lehelete. A hegy dobogása ekkor már nem csak a fülüket, hanem a mellkasukat is vibráltatta, a szekér deszkáit pedig úgy rázta, mintha maga is a hegy eleven része volna.
Borda egy mély, ziháló morajlással felelt a hegy hívására, sörénye is megborzongott, mintha a szőrszálai is éreznék a levegőben lévő nyomasztó energiát. Lábai megfeszültek, ahogy egyre nehezebben mozdultak előre, a kerekek mélyebbre süllyedtek a nedves, puha talajba.
Bandi egy sziszegő káromkodást nyelt le, ökle szorosan markolta a levegőt, mintha épp egy láthatatlan ellenségre készülne lecsapni. Tekintete vadul cikázott a semmiben, mintha a sűrű ködöt akarná átszakítani puszta dühével. Az idős asszony végre teljesen felébredt, és egy mélyről jövő, morgó sóhajjal rántotta magára még szorosabban a kendőjét. Szemei, bár fáradtan csillogtak, épp oly dühösen villantak fel, mint a többieké.
Mirella fogai között szisszent egyet. A hegy nem egyszerűen elnyelte őket, hanem beszippantotta, mint egy hatalmas, éhes szájacska. Érezte, ahogy a szekér egy hirtelen, de lassú mozdulattal előre billen, majd egyre mélyebbre csúszik egy érezhetően lejtős, keskenyedő hasadékba. A fák nyúlványai eltűntek, a nedves köd szaga most már a dohosság és a föld mélyének nehéz, fémes illatával keveredett. Odabent voltak. A hegy szívében, egyre mélyebben, ahol a dobogás már nem csak fenyegető volt, hanem szinte parancsoló. Mirella ökölbe szorított ujjpercei még fehérebbre váltak. Jó. Akkor derüljön ki, mi ez a szívverés.