A hegy szívében

A szekér tovább gördült, egyre mélyebbre hatolva a hegyek sűrűjébe. Az égi viola fekete tintává sűrűsödött, csak néha-néha tört át rajta egy-egy rejtett holdfoszlány sápadt fénye. Az út, ha egyáltalán lehetett annak nevezni, mostanra keskeny ösvényre zsugorodott, amelyet az ősi, göcsörtös fák ágai fonódtak össze egy kusza, suttogó boltívvé a fejük felett.
A levegő érezhetően hidegebb lett, és egy új, mély, földes illatot hozott magával. Nem csupán nedves föld és fenyőgyanta volt ez, hanem valami sokkal mélyebb, vadabb aromája, mintha az ősi moha és a rejtett, nyirkos kövek párája szállt volna fel. Mirella szorosabbra húzta magán a pokrócot, de nem a hideg miatt – inkább egy ösztönös borzongás futott végig a bőrén.
Borda, aki eddig is éber volt, most megmozdult. Egy alig hallható morgás vibrált a mellkasában, és pillantása, ami eddig körbejárt, most egyetlen pontra szegeződött az áthatolhatatlan sötétségben. Fülei megrezdültek, valami olyan hangot kapott el, amit Mirella emberi füle nem tudott azonosítani. Vajon egy éjjeli állat nesze volt az, vagy valami több?
A kerekek nyikorgása közötti csend súlyos volt, tele kimondatlan lehetőségekkel. A szurokfőző, mintha megérezte volna a levegőben lévő feszültséget, vagy talán Borda apró jelzését, szinte észrevehetetlenül szorosabbra fogta a gyeplőt, tartása megmerevedett. Bandi és az idős asszony alvó alakjai, a szalmában elmélyedve, törékenynek tűntek a hegy növekvő jelenléte előtt, amely egy hatalmas, lélegző szörnyeteghez hasonlított, és a nyugalma egyre sekélyebbnek tűnt. Utazásuk a hegy szívébe folytatódott, egy törékeny táncot járva az ébredés szélén.