Az alvó hegy

A szurokfőző csendes, egyszerű dallama tovább ringatózott az esti levegőben, törékeny pajzsként a hűvösödő éjszaka és az egyre mélyülő sötétség ellen. A nap ekkorra már teljesen a horizont alá bukott, az égi tüzek helyét hamarosan átvette a mély viola és az ólomként nehezedő szürke. Hosszú, elmosódó árnyak vetültek szét a tájon, a fák és sziklák ismerős körvonalai rejtélyesebbé, kevésbé barátságossá váltak.
Bandi és az idős asszony mélyen aludtak, arcukon még mindig a béke apró ráncaival. A hegyekből szálló hideg azonban egyre metszőbben kúszott a szalma közé, mintha figyelmeztetni akarná őket a vadon szívére. Mirella magára húzta a pokrócot, de nem pihent. Szeme a környezetet pásztázta, füle a távoli zajokra feszült. A madár éles riasztása már elhalt, de valami más zörejt hallott – a szél sziszegését, vagy talán a fák ágainak súrlódását a meredek lejtőkön? Nehéz volt eldönteni a gyorsan sötétedő alkonyatban. Borda is hasonlóan éber maradt; feje fel-felkapott, orra a levegőbe szimatolt, mint aki a legapróbb rezdülést is észleli. Hűséges szemei a ponyva peremén át meredtek a szürkületbe, védelmezően.
A szurokfőző időről időre hátrafordult, rövid, megnyugtató pillantást vetve az utazókra. Szavak nem hagyták el az ajkát, de tekintete csendes biztatásról árulkodott. Valószínűleg ő is pontosan tudta, hogy a hegyek sosem alszanak teljesen, mindig tartogatnak valami apró meglepetést az éjszakára. Az út göröngyösebbé vált, a szekér kerekei mélyebb nyomvájatokba döccentek, ami még jobban megerősítette Mirellát abban, hogy a remény, bármilyen édes is, törékeny. Elég egy rossz mozdulat, egy hirtelen zöccenés, és az alvó béke szertefoszlik.
A szalma illata most már keveredett a nedves föld szagával és a fenyőgyanta édeskés aromájával. Ez a keverék, bár kellemesen fűszeres, egyúttal a vadon megkérdőjelezhetetlen közelségét is jelezte. A kis csapat haladt tovább a hegyek szívébe, a szekér egyre mélyebbre vitte őket az ismeretlen éjszakába. A remény apró lángjai Bandi és az idős asszony szuszogásában pislákoltak, Mirella és Borda ébersége azonban figyelmeztetett: a biztonság még csak átmeneti volt, és az út a holnap felé tartogatott még meglepetéseket. Az „Alvó remények” ebben rejlettek: a nyugalom illúziója mögött ott lappangott a bizonytalanság árnyéka, mely bármely pillanatban felébredhetett.