Alvó remények

A szekér egyenletes ritmusa valóban altatóan hatott. Bandi feje végleg a szalmakazalba süppedt, álmosan szuszogott, mintha minden gondja elillant volna. Az idős asszony is elszunnyadt, arcán a béke apró ráncaival. Mirella figyelte őket, és bár fáradtnak érezte magát, a szeme éber maradt. Borda sem adta át magát teljesen a ringatásnak; orra a szekér ponyvájának peremét súrolta, fülei még mindig minden neszre rezdültek.
A nap lassan ereszkedni kezdett. A fényfoltok már nem táncoltak olyan vidáman, inkább aranyló sávokként húzódtak a szalma között. A levegő is hűvösebbé vált, és a fenyvesek illata erősebben érezhető volt, mintha a fák most adták volna ki nappali lélegzetüket. Egy távoli, éles hang törte meg a csendet, mintha egy szirt szélén egyedül álló madár riasztotta volna a környéket. Mirella megfeszült. A ringatás most már nem csupán elringatott, hanem emlékeztetett arra, hogy folyamatosan úton vannak, sehol sincsenek igazán biztonságban.
A szurokfőző megérezhette a hangulatváltozást. Dédelgetve megveregette a ló oldalát, és halkan dúdolni kezdett egy egyszerű dallamot, ami a széllel szállt tova a hegyi ösvényen. A dallam megnyugtató volt, de Mirella szívében továbbra is ott motoszkált az ismeretlen, a távoli hangok és a lecsapó este sejtelme. A szekér ringatása folytatódott, most már nem csak egy kellemes mozgás, hanem az út könyörtelen valóságának szimbóluma is volt, mely kérlelhetetlenül sodorta őket a jövő felé.