Az Ébredő Átjáró

Mirella ujja a mintázatok labirintusán siklott, mintha egy ősi térképet tapogatna. Ahogy tovább haladt, a monolit egyik oldalán a finom vésetek hirtelen mélyebbnek, hangsúlyosabbnak tűntek, és a borostyánfény is mintha onnan eredne, egyre sűrűbben áramolva. Nem is annyira rajzolat volt ez, mint inkább egy leplezett, alig látható ajtó kontúrja, amely most, Mirella érintése nyomán, elárulta magát.
A csapat feszülten figyelte a látványt. Bandi, a száját tátva, alig mert szólni, de tekintetében a csodálat és az izgalom keveredett. Az idős asszony, kezét mellkasán pihentetve, lassan bólintott, mintha már régóta sejtette volna, hogy valami hasonlóra lelnek. Borda halkan felmorgott, de nem fenyegetően, inkább elégedetten, farka aprókat csapott a hideg kövön.
A monolit felszínén, ahol az „ajtó” körvonalazódott, egyre erősödött a pulzálás. A mély zümmögés felgyorsult, majd egy lágy, kattanó hang kíséretében, a hatalmas kőfal egy része rezegve befelé mozdult. Nem nyílt meg teljesen, csak egy keskeny, függőleges rést engedett láttatni, melyen át vastag, borostyánsárga fény ömlött ki. Ez volt az átjáró, amiről a régi mesék suttogtak.
Mirella óvatosan hátralépett, hogy a csapat is láthassa a megnyílt utat. A repedésből áradó meleg levegő kontrasztban állt a csarnok hűvös atmoszférájával. Látszott, hogy a hasadék szűk, épp csak egy ember fér el benne, de a borostyánfény hívogatóan derengett. A mélység hívása most már nem csak egy zümmögés volt, hanem egy konkrét, kézzelfogható út.
Mirella a csapatára nézett, akik egyöntetűen bólintottak. Nem volt kérdés, hogy tovább kell menniük. A Pulzáló Hasadék szíve, úgy tűnt, meghívta őket. A rejtély csak mélyült, de az út legalábbis egyértelművé vált. Mirella bátorítóan biccentett, és elindult a fényes rés felé. Borda azonnal a sarkában volt, Bandi és az idős asszony pedig szorosan követték, készen az ismeretlenre.