A lejtős párkány peremén

A szűk, lüktető sziklarepedés falai szinte simogatták a benyomulók oldalát. A kőből áradó borostyánfény nem világított élesen, inkább csak meleg derengésbe vonta a lépteiket. Mirella határozottan tört előre, bár a szorosan egymás mögött haladó társaságban érezhető volt a feszültség.
– Ha ez a rés még jobban összemegy, itt ragadunk – morgott Bandi élesen, ahogy a vállát hozzádörgölte a meleg sziklafalhoz. Szavait nem csodálat, sokkal inkább ingerült türelmetlenség fűtötte.
Borda egy fojtott, morgó vakkantással felelt neki, szűkösnek találva a helyet a nagy termetéhez képest. Inkább Mirella szoknyájának szegélyét követte, figyelmét egy pillanatra sem lankasztva.
– Ne jártasd a szádat, inkább szedd a lábad! – vetette oda az idős asszony is, akinek a hangjában semmi nyoma nem volt az alázatnak. A fojtogató meleg és a bizonytalanság láthatóan felingerelte.
Ahogy a meredeken lefelé tartó rés végére értek, a sziklafalak hirtelen kitágultak. A csapat egy természetes formájú, lejtős párkányra lépett ki. Alattuk a mélyben meleg pára gomolygott, a borostyánszínű pulzálás pedig ritmikus gőzfúvásokkal párosult. Egy kőbe vájt, csigavonalban lefelé futó lépcsősor tárult eléjük, amely a lenti homályba veszett. Mirella megtorpant a párkány szélén: a hegy gyomra most kezdte csak igazán feltárni magát.