A Központi Monolit

A csapat Mirella intésére továbbhaladt a köralakú csarnokban, a sima, hűvös falak között. Ahogy közelebb értek a rejtélyes tárgyhoz, a borostyánfény egyre élesebben rajzolta ki annak formáját. Egy szabályos, nyolcszögletű monolit állt előttük, mely a padlóból nőtt ki, és szinte a mennyezetig ért. Felülete fényesre csiszolt, sőt, mintha belülről sugárzott volna, a repedésből szivárgó pulzáló fény visszatükröződött róla, némileg enyhítve a helyiség maró hidegét.
Bandi, akinek szemei tágra nyíltak, most már nem csak egy „ejhával” reagált, hanem szinte felkiáltott: „Ez… ez nem is kő! Inkább valami fém, vagy…” Mirella óvatosan felemelte a kezét, intve, hogy várja meg, amíg közelebb érnek. Az idős asszony csendesen lépkedett, tekintete a monolit felszínét pásztázta, mintha valami ősi írást keresne. Borda, a hűséges kutya, feszülten szimatolt a hatalmas tárgy körül, orra hegyét a hideg felülethez érintve.
A monolit felszínén bonyolult, geometrikus minták futottak, amelyek lassan, mintha belső szerkezet mozgatná őket, pulzáltak a borostyánfénnyel együtt. Nem díszítésnek tűntek, inkább működő mechanizmusnak, vagy rejtélyes kommunikációs eszköznek. A belső lüktetés halk, mély zümmögéssel járt, ami betöltötte a csarnokot, és szívverésükkel szinkronban, a talpon is érezhető volt. Ez a rezgés nem volt félelmetes, inkább megnyugtató, de Mirella tudta, hogy a mélység ritkán ad ajándékot ingyen.
Mirella lassan körbesétálta az oszlopot, ujjait óvatosan végighúzva a hűvös, sima felületen. A mintázatok finoman kiemelkedtek a kőből – vagy fémből –, és ahogy követte őket, érezte, hogy a monolit mintha melegebbé válna az érintése alatt. A pulzálás ereje is mintha megnőtt volna, a borostyánfény egyre intenzívebben áramlott. Lehet, hogy ez a tárgy volt a Pulzáló Hasadék szíve, maga az energiaforrás, ami az egész rendszert működtette. A csapat reményteljesen állt, várva Mirella következő lépését.