A Pulzáló Hasadék

A borostyánfény hívogatóan lüktetett a frissen feltárult átjáróban. Mirella intett, s a csapat a rézberakásos küszöbön átlépve, a pislákoló sugár kíséretében merészkedett beljebb. A mögöttük hagyott szerkezet zümmögése elhalkult. Bandi reményteljesen lépdelt, az idős asszony bölcsen hallgatott, Borda feszülten, de készen állva követte gazdáját.
Az átjáró gyorsan szűkült, a csiszolt kőfalakat hamarosan egy szűk, lüktető sziklarepedés váltotta. Mintha a hegy élt volna körülöttük, a falak pulzáltak. A levegő érezhetően hidegebbé vált, nyirkos lehelet kúszott fel a mélyből, csontjaikig ható hideggel. Borda elöl szimatolt, Mirella éberen figyelte a repedések rajzát.
Ez az út is lefelé vezetett, a szikla egyre komorabb titkokat rejtve. Óvatosan haladtak a csúszós felületeken, a borostyánfény pislákoló, de állandó útmutatásával. A lüktető repedés végül egy meredek, egyenetlen kőlépcsősorba torkollott, mely a még mélyebb, hideg homályba vezetett. Leheletük páraként gomolygott a maró hidegben.
A lépcsők alján egy szabályos köralakú csarnok tárult fel. Falai simák és tökéletesen ívesek voltak, mintha ősi, hatalmas kéz formálta volna őket. A borostyánfény szélesebben terült szét, s megvilágította a közepén álló valamit – egy rejtélyes, szabályos formájú tárgyat, aminek pontos alakját egyelőre a távolság és a fény játéka takarta. Bandi egy halk „ejha” kíséretében pillantott körül.