A fülke titka

Mirella ujjai végigsiklottak a sziklába vájt finom vájatokon, közvetlenül a forgó kerekek mögötti falrészleten. Nem kellett sokáig kutatnia a ravasz megoldást: a sima kőből egy apró, hűvös tapintású rézkampó emelkedett ki, ügyesen elrejtve a szikla természetes egyenetlenségei között. Egy könnyed, határozott mozdulattal lenyomta a rejtett emelőkart.
A falban halk, zümmögő kattanás visszhangzott, s a sárgaréz alkatrészek ütemes percegése egy pillanatra felgyorsult. A zárva álló rekesz nehéz kőajtaja megremegett, majd finoman visszahúzódott a szikla belsejébe. A feltáruló fülke mélyén nem arany vagy veszedelmes csapda lapult, hanem egy polírozott, tükörfényes rézgomb, amely mintha csak arra várt volna, hogy valaki felébressze hosszas álmából.
– Látjátok? A régi mesterek is szerették a cseles játékokat – mosolyodott el Mirella, s tétovázás nélkül megérintette a hűvös fémgombot.
Abban a pillanatban a szerkezet mélyéből fémes csengés áradt szét, s a csarnok távolabbi, eddig homályba vesző végében lágy, meleg borostyánfény gyúlt ki. A ragyogás végighullámzott a csiszolt falakon, s kirajzolta a mélyebbre vezető, íves átjáró körvonalait. Bandi megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben az idős asszony jóváhagyóan bólintott. Borda pedig halkan felmordulva Mirella mellé lépett, vigyázó tekintetét már a sejtelmesen világító új kapura szegezve.