A borostyáncsarnok szerkezete

A meleg borostyánfénybe burkolózó átjáró egy tágasabb, csiszolt falú csarnokba vezetett. Ahogy a csapat átlépte a rézberakásos küszöböt, a levegőben finom, fémes olajszag és ütemes, halk kattogás terjengett. A terem közepén egy bonyolult, olajozottan működő réz fogaskerék-szerkezet állt, amely láthatatlan meghajtással, precíz ritmusban forgott.
– Ez nem mai holmi – suttogta Bandi feszülten, s tekintetét egy pillanatra sem vette le a simára csiszolt kőpadlóról.
Borda komor árnyékként lépkedett Mirella mögött, készen arra, hogy bármelyik pillanatban közbelépjen, ha a falak újra megmozdulnának. A meleg ragyogás ellenére a csarnok csendje szorongató volt; csupán a rézkerekek lágy percegése törte meg a homályt. A terem túlsó szegletében egy újabb zárt rekesz sötétlett a sziklafalba süllyesztve.
– Ne siessünk – intette őket az idős asszony, szorosabbra vonva magán a kopott kendőt. – A türelmetlenség a bolondok veszte.
Mirella csípős mosollyal lépett közelebb a gépezethez.
– Ugyan, anyókám, meglátjuk, hogy ez a csodás masina vendégszerető-e, vagy épp úgy próbál kifosztani minket, mint a gőgös várúr adószedői – jegyezte meg könnyed hangon, miközben óvatosan megközelítette a zárt fülkét.