A rézgomb és a borostyánkapu

Bandi óvatosan nyúlt a kiemelkedő rézkarhoz. Bár megpróbálta fapofával leplezni a kíváncsiságát, a hüvelykujja idegesen meg-megrándult, mielőtt egyetlen határozott mozdulattal lenyomta volna a kart.
A kőasztal belsejében felkattant valami, s a fogaskerekek halk, ritmikus muzsikába kezdtek. A fal tövében álló zárt rekesz nehézkesen, száraz sziszegéssel félresiklott. A mögötte feltáruló falfülkében nem meglepetésszerű csapda, hanem egy mívesen megmunkált rézgomb pihent.
– Lám, a hegy gyomra egész vendégszerető, ha az ember tudja, hol kell megpiszkálni – jegyezte meg Mirella pikírt mosollyal, míg Borda komor árnyékként lépett a fülke elé, felmérve a falakat.
Az idős asszony óvatosan közelebb lépett. Kérges, langyos tenyerét egyenesen a rézgombra helyezte. A fém halkan benyomódott, s abban a pillanatban a csarnok túlsó végében álló, távolabbi kőkapu mögött lágy, simogató borostyánfény dereng fel. A sárgás ragyogás elárasztotta a távoli átjárót, meleg derengésbe vonva a falakat.
– Na, ez már beszéd – morgott Bandi, s a meleg huzatot élvezve a kivilágított küszöb felé intett. A csapat habozás nélkül elindult a borostyánfényben úszó kapu felé.