A rézkerekek terme

Ahogy a csapat átlépte a kőkapu küszöbét, a borostyánfény meleg hullámként ölelte körül őket. A tágas terem közepe nem rideg sziklát, hanem egy szépen megmunkált, kerek kőasztalt rejtett, amelynek csiszolt felszínén apró, rézből öntött fogaskerekek lassan forgó rendszere lüktetett. A padlóból áradó langyosság itt volt a legerősebb, szinte teljesen elűzve a járatokból hozott fagyos nyirkosságot.
– Ne ácsorogjatok itt, mint a bálványok! – mordult fel Bandi, de a hangja éle gyorsan odaveszett a meleg levegőben, ahogy karba font kézzel a kőasztalhoz lépett. – Inkább nézzük meg, merre visz tovább ez a szerkezet, mielőtt ránk zárul az egész kuckó.
Borda egyetlen éles, gyanakvó pillantással mérte fel a terem szegleteit, majd a falhoz lépve óvatosan megkoppintotta a kőbe süllyesztett rézvezetékeket. A fém finom csengéssel válaszolt, jelezve, hogy a szerkezet sértetlenül működik.
– Maradj veszteg, te forrófejű, ne nyúlkálj meggondolatlanul! – csattant fel az idős asszony is, bár meggörnyedt hátát végre teljesen kiegyenesítette a fűtött csarnokban.
Mirella halk horkantással csatlakozott a többiekhez. Csípőre tett kézzel lépett a kőasztal mellé, s pikírt félmosollyal nézett végig a társaságon:
– Ha már ilyen szépen kiolvadt a nyelvetek, uraim, tán azt is kitalálhatnátok, hogyan nyissuk ki a szemközti rekeszajtót. Ugyanis odaát valami nagyon rézből van, és az ilyesmit nem hagyjuk itt a hegy gyomrában.
A kőasztal aljából ekkor egy apró, rejtett emelőkar emelkedett ki, utat mutatva a köves terem mélye felé.