Borostyánfény a csarnok végén

A csarnok közepe felé haladva a sima kőpadlóba vésett rézcsíkok egyre sűrűbb mintázatba fonódtak, mintha valami kiterített, fémes pókháló közepén járnának. A langyos huzat itt már nem csupán borzolta a ruhájukat, de kellemesen ki is szárította a szűk járatban rákövült nyirkosságot.
Bandi óvatosan lelassított, s a csizmája orrával megkocogtatott egy öklömnyi, rézből öntött kiemelkedést, amely a padló mértani közepéből állt ki. A kő alatt valami halkan kattant, s a hegy egyenletes morajlása egy pillanatra selymes duruzsolássá mélyült.
– Vigyázz a lábadra, te mamlasz, mert még a nyakunkba szakad ez a cifrázott mennyezet! – szólt közbe Mirella, ám a hangjában inkább halvány mosoly bujkált, semmint harag. Tekintete már a csarnok túlsó felén tátongó, széles kőkapura szegeződött, ami mögül lágy, borostyánszínű fény szűrődött elő.
Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy a meleg levegő átjárta megfáradt ízületeit, s kiegyenesedve nézett körbe. Borda nem teketóriázott tovább: egyetlen szótlan, de határozott kézmozdulattal a borostyánfényű átjáró felé terelte a társaságot, felkészülve arra, mit rejt a hegy belső terme.