A rézberakásos küszöb

A tökéletes kövív alá lépve a szűk rés végre tágasabb csarnoknak adta át a helyét. Bandi nem bírta ki szó nélkül: méltatlankodva pislantott fel a simára munkált boltívre, mintha maga a néhai kőfaragó tehetne a nyomorúságos botorkálásukról.
– Na, csak ez hiányzott, valami úri piperkőc építménye a föld alatt! – mordult fel, és türelmetlenül megkoppintotta a falaikat ölelő hideg követ.
Borda egyetlen szótlan, de határozott mozdulattal tolta odébb a fújtató Bandit, hogy elsőként lépjen ki az ív alóli árnyékból. Odakint a talaj hirtelen elsimult alatta, a fémes illat pedig fanyar, langyos huzattal keveredett, ami kellemesen felborzolta nyirkos ruházatukat.
Az idős asszony a küszöb tövében megtorpant, nehézkesen megtámaszkodott a csiszolt sziklán, s éles hangon sziszegve hárította el Bandi kapkodó segítségét.
– Hagyjál, fiú, nincs szükségem a tiszteletlen rángatásodra! – sziszegte, de a szeme nyomban felcsillant, ahogy meglátta a lábuk előtt húzódó mintázatot.
A kőbe vésett vékony, rézszerű berakások halványan megcsillantak a homályban. Mirella maró gúnnyal jegyezte meg, hogy legalább valami csillog is ebben a nyirkos odúban, ha már a társaság nem tündököl a jókedvtől. A csapat nem teketóriázott: átlépték a fémes csíkokat, s a tágasabb tér közepe felé vették az irányt, ahol a hegy lüktetése végre egyenletes, halk morajlássá szelídült.