Az Ív Árnyéka

A csapat tovább folytatta lassú, morgolódó ereszkedését. A levegőben terjedő fémes illat egyre erősödött, keveredve a földes nyirkossággal, ásványokra vagy valami kevésbé természetes dologra utalva a mélyben. A falak, amelyek eddig könyörtelenül szorították őket, apró változást mutattak. A nyers, szaggatott élek enyhén elsimultak, mintha maga a szikla kopott volna simára, láthatatlan erők vagy évezredek csepegő vize által.
Bandi, továbbra is dühös, majdnem elvesztette lábát egy különösen csúszós kőfelületen. Dühös morranása baljóslatosan visszhangzott a szűk átjáróban. Borda, mindig sztoikus, de a könyörtelen hidegtől láthatóan ingerült, csak erősebben markolta a sziklafalat, széles háta szilárd akadályt képezve a láthatatlan erők ellen, melyek mintha mélyebbre taszították volna őket a homályba.
Mirella, akinek türelme foszlott, mint egy régi kötél, visszanyelt egy éles megjegyzést, ahogy csizmája megcsúszott egy jeges kondenzvízfolton. Visszanézett az idős asszonyra, akinek nehéz légzése most egyenetlen ellenpontja volt a szikla távoli, ritmikus pulzálásának. Az öregasszony szeme, melyet a kimerültség és a lappangó düh keveréke szűkített össze, tükrözte közös nyomorukat.
Aztán, figyelmeztetés nélkül, az elnyomó szűkület utat engedett. Nem hirtelen, drámai megnyílás volt ez, hanem egy fokozatos, szinte tétova tágulás. A lüktető érzés, a hegy lüktetése, mintha itt még hangsúlyosabbá vált volna, mély dübörgés, amely a mellkasukban rezonált. Az előttük lévő ösvény nem csak tágult; finoman kanyarodni kezdett, egy nagyobb, strukturáltabb teret sejtetve a homályos fény fátylán túl. Egy szabályos, szinte túl tökéletes ív árnyéka vált láthatóvá a leheletük gomolygó ködén át, jelezve, hogy a szűk szakadék hamarosan egy újabb rejtéllyel teli helyre vezeti őket.