Az árnyékos alku

A sikátor árnyéka valóban csendesebb volt, ám a társaság számára a falak közé szorult levegő mintha még fojtogatóbbá vált volna. Bandi a zsákot szorítva, mintha az élete múlna rajta, a sikátor kijáratát figyelte, készen a menekülésre, ha a legapróbb gyanús zaj is felüti a fejét. Borda, aki eddig a tömegben oszlott el, most a szűk térben magát is túl nagynak érezte, minden izma megfeszült, ahogy a háta mögött az Idős Asszony szinte belesimult az árnyékba, szemeit mereven a földre szegezve.
Mirella azonban nem vesztegette az időt a szorongásra. Egyenesen egy félreeső, félig nyitott ajtóhoz lépett, amely egy szerszámtárolóhoz vagy egy elfeledett műhelyhez tartozhatott. Egy pillantása elég volt ahhoz, hogy a vásárló – egy kurta, szakállas férfi, akinek a kalapja mélyen a szemébe húzódott – megértse a jelzést. Néma egyetértésben bementek. A tranzakció rövid és lényegre törő volt, alig tartott tovább, mint egy lélegzetvétel.
A csempészáru tulajdonost cserélt, egy kis erszény váltott gazdát, majd a férfi ugyanolyan nesztelenül távozott, ahogy érkezett. Mirella egy pillanatra még megvárta, amíg az ajtó nesztelenül becsukódik mögötte, majd megfordult társai felé. Arcán a mosoly, ami a vásárban oly meggyőző volt, most már a valódi megkönnyebbülés fátylával keveredett.
„Készen vagyunk” – suttogta, hangjában a feszültség enyhe oldódásával. Bandi remegő kezekkel kapta el a szótlan üzenetet, Borda kissé ellazult tartása pedig azt jelezte, hogy a pillanatnyi veszély elhárult. Az Idős Asszony felsóhajtott, mintha csak most kapott volna újra levegőt. Egy gyors pillantást vetettek egymásra, és bár a félelem még ott ült a szemükben, a siker íze egy pillanatra elnyomta. Kifelé tartottak a sikátorból, Mirella újfent derűs mosolyt öltött, mintha az előbbi üzlet csupán egy jelentéktelen kitérő lett volna a napjukban.