Az aranyló iránymutató

A kattanást követően a kőtalapzat sima felszíne meglepő halksággal félresiklott. A feltáruló mélyedésből kellemes, langyos légáramlat csapott fel, magával hozva a kristályok finom csilingelését. A talapzat belsejében egy csigavonalban lefelé kanyargó, keskeny kőlépcső nézett velük farkasszemet.
– Na, a szikla meglepően jó gazda, még huzatot is biztosít – jegyezte meg Bandi derűsen, miközben bevilágított a nyílásba.
Mielőtt azonban bárki aggódni kezdett volna a lenti sötétség miatt, a náluk lévő térkép újból munkához látott. Aranyló fénysugarai vékony pászmákban nyúltak ki a lapból, s mint apró, játékos szentjánosbogarak, végigpásztázták a szűk lépcsőfokokat. A fény csillogva pattogott a falakon, teljesen elűzve a bizonytalanságot a helyes irányt illetően.
Borda elégedett morgással igazította meg a csomagját, és szokásos éberségével lépett Bandi mellé, hogy védelmezze a haladást. Az idős asszony pedig halk hálaadással az ajkán indult meg a lépcsőn.
A csapat óvatosan leereszkedett a mélybe. A lépcsősor alján egy sötétebb elágazáshoz értek, ám a térkép fénysugarai nem hagyták őket cserben: habozás nélkül a jobb oldali, simábbra munkált átjáró felé mutatták a biztos utat.