A kristályos kőmedence

A simára faragott folyosón a falak meglepően szárazak voltak, a léptük nyomán csak finom por kavarodott fel. Az aranyló fénypászmák úgy suhantak előttük a sötétben, mintha türelmetlen kalauzok lennének, akik alig várják, hogy megmutathassák a mélység titkait. A hűvös falakról visszaverődő ragyogás lágyan bevilágította a haladásukat.
– Legalább nem sárba lépünk – sziszegte Bandi feszülten, szorosan a mellkasához vonva a térképet, de ügyelve rá, hogy a fénynyalábok szabadon utat törhessenek. Lépten-nyomon hátrapillantott, hátha a homály utoléri őket.
Borda egyetlen hallgatag intésére a kis csapat megtorpant, amikor a szűk átjáró hirtelen kiszélesedett. A csatlós óvatosan lépett a boltozatos terem küszöbére, széles vállával elfedve a mögötte haladókat, s feszült figyelemmel kémlelte a néma csendet. A kis teremből azonban nem leselkedett veszély: csupán a régi korok hűvös, száraz levegője áradt feléjük.
A terem közepén egy alacsony, köralakú kőmedence állt. Amint a térkép aranyló pászmái elérték a medence peremét, a csiszolt kő alján apró, beágyazott kristályok kezdtek lágyan pislákolni. Az idős asszony reszkető kézzel nyúlt a perem felé, halk fohedsszel csodálva a felparázsló fényeket.
A továbbvezető útvonal közvetlenül a medence mögötti alacsony nyílásban folytatódott, ahová az iránymutató fénysugarak máris türelmetlenül átíveltek.