Az Ajtó Szívverése

Bandi ujjai mintha maguktól siklottak volna végig az ajtó durva, vasalt felületén. A hideg érintésen túl valami mélyebb rezonanciát érzett, egy finom, pulzáló rezgést, ami átsugárzott a vasabroncsokon és a vastag tölgyfán is. A gőz, ami eddig csak vékony szálakban kúszott fel az ajtó aljánál lévő repedésből, most mintha kissé megélénkült volna, és egy halk szisszenéssel kísérte a morajlás erősödését. Mintha az ajtó nem csak lélegezne, hanem egy hatalmas, mélyen alvó szörnyet takarna, amely éppen ébredni készül.
Borda, aki eddig csak szemével pásztázta a csarnokot, most Bandira szegezte tekintetét. Látva barátja elmélyült, már-már elbűvölt arcát, lassan, óvatosan előrelépett. Keze továbbra is kardján pihent, de testtartása jelezte, hogy nem csupán a külső veszélyt figyeli, hanem azt is, ami az ajtó belsejéből sugárzik. A sós illat valóban tengerparti széllel vetekedett, de nem a friss, sós levegő, hanem valami nehezebb, nyomasztóbb, mintha egy mélytengeri, rejtett terem szagát hozta volna magával a gőz.
Az Idős Asszony csak intett, egy halk sóhaj kíséretében, mintha tudná, mi rejlik a sziszegő tölgyfa mögött. „A tudásnak ára van,” mondta halkan, de a szavait elnyelte a zúgás, ami immár egyenletes, mély dübörgéssé vált. Mirella, akinek a kalandvágya egy pillanatra háttérbe szorult a rejtély súlya alatt, felnézett az ajtóra. A vasabroncsok nem csak díszítések voltak; apró, szinte észrevehetetlen vésések futottak rajtuk, bonyolult mintákat alkotva, amelyek a gőzben táncoló fényt visszaverték.
Ahogy Bandi elhúzta ujját az ajtó felületéről, a gőz egy pillanatra erősebben lövellt fel, és egy gyenge, fémre emlékeztető szagot hozott magával. A dübörgés is megváltozott, egy új, ritmikus hang keveredett bele, mintha fogaskerekek lassan, de könyörtelenül mozdulnának. A csarnok levegője nehezebbé vált, mintha valami ősi gépezet ébredezne a mélyben, előkészítve a terepet a következő lépéshez. A csapat némán állt, és várta, hogy az ajtó – vagy a mögötte rejlő szerkezet – felfedje a következő titkot.