A feltáruló lépcsősor

A kattanás, amely végigvisszhangzott a csarnok kövén, határozott volt és visszavonhatatlan. A nehéz, vasalt tölgyfa ajtó lassan, méltóságteljesen befelé indult, ahogy a rejtett ellensúlyok megmozdultak a sziklafali vájatokban. A kiáramló meleg gőz szinte varázsütésre elült, helyét pedig egy szárazabb, kékesen derengő léghuzat vette át, amely egy lefelé kanyargó, széles kőlépcsőt tárt fel a feltáruló térben.
Bandi elsőként lépett a küszöbhöz, és óvatosan benézett a nyílásba. A lépcsőfokok szélét finom, sárgaréz csíkok borították, melyek apró, szabályos időközönként halkan kattantak egyet, ahogy a gépezet fokozatosan feszültségmentesítette magát. Nem volt nyoma csapdának vagy váratlan veszélynek; a járat láthatóan egy újabb rejtett szint felé vezetett.
Borda nem teketóriázott, azonnal a fiú mellé lépett, fegyverét készenlétben tartva, de a tekintetében a paranoiát lassan felváltotta a puszta kíváncsiság. A lépcső alján egy tágas, csillogó kőpilléres csarnok körvonalai bontakoztak ki, ahol az oszlopok tövénél apró, szerkezeti kerekek mormoltak halkan.
Az idős asszony megkönnyebbült mosollyal csatlakozott hozzájuk, botjával halkan koppintva a csiszolt kőlapokra.
– A szerkezet engedett – jegyezte meg halkan. – Az út nyitva áll, s a jelek szerint a zár átenged bennünket.
A csapat habozás nélkül megkezdte az ereszkedést a kékesen derengő lépcsőfokokon, maguk mögött hagyva a csarnok sziszegő gőzét.