Átkelés a rejtett sziklahasadékon

A borókás szúrós ágai halk ropogással engedték át őket, ahogy felkapaszkodtak a vámház fölé magasodó, nyirkos sziklahasadékhoz. Odalenn, a saras dűlőúton két vaskos hajdú dörzsölgette álmosan a tenyerét egy füstölgő vasfazék felett. Egyikük bosszúsan káromkodva próbált életet csiholni a vizes fadarabokba, teljesen figyelmen kívül hagyva a fejük felett húzódó, rejtett ösvényt.
Mirella elfojtott mosollyal húzódott a mohás kőfal árnyékába. Borda csendes, nesztelen léptekkel követte, vészjósló sziluettje szinte egybeolvadt a szürke sziklákkal. A lány egy apró, kavicsos rögöt penderített az ujjai között, majd gúnyos fintor kíséretében a kapu melletti bokros felé hajította.
– Ki van ott? – kapta fel a fejét a köpcösebb őr, s a dűlőút túloldalára szegezte a tekintetét, nehéz lándzsáját félig megemelve. A társasága morogva követte, vakon kutatva az árnyak között.
Mirella pontosan erre a pillanatra várt. Egyetlen kecses intéssel jelt adott Bordának, s meggörnyedve, mégis elképesztő ruganyossággal átcsúsztak a sziklahasadék szűk résén. Mire a hajdúk rájöttek, hogy csupán a szél játszik velük, a vándorárus és hű kísérője már biztonságos távolságban, a vámház mögötti lombos lejtőn folytatta útját.