Árnyak a falu szélén

A fenyves sűrűje jótékonyan nyelte el a neszeket, de a fák ritkulásával újabb akadály tornyosult előttük. Borda hirtelen megtorpant, és hátrafele intett a mögötte haladóknak. A távolban, pont ott, ahol a vándorárus szekere állt a falu szélén, sárgás fénysugár pásztázta az utat. Egy lámpás imbolygott a sötétben, és durva férfihangok mormolása hallatszott a szélben.
– Őrök – suttogta Bandi, hangjában fojtott rettegéssel. Reszkető kezével szorosan Mirella szoknyájába kapaszkodott, tágra nyílt szemmel lesve a fénysugarat.
Az idős asszony zihálva támaszkodott egy vastag törzsnek. – Elvesztünk... Ha megtalálják a lajstromot nálunk, végünk.
Mirella azonban nem vesztette el a fejét. Gyors pillantást vetett a fák sűrű lombkoronájára, amely pajzsként borult föléjük, elrejtve őket a holdfény elől. Odalépett Bordához, és a fülébe suttogott:
– A szekér hátsó rekesze zárva van, oda nem látnak be egykönnyen. De a lámpásosokat el kell csalni onnan.
Borda lassan bólintott, bár a szemei tágra nyíltak az idegességtől. Keze a fejszéje nyelére tévedt, de tudta, hogy a harc most nem megoldás. – Én... zajt csapok a keleti nyiladéknál. Menjetek a sűrűn át.
– Csak óvatosan – intette meg Mirella, majd a kisfiút és az öregasszonyt maga után húzva behúzódott a legmélyebb árnyékba, bízva a lombok nyújtotta oltalomban, miközben Borda nesztelenül elindult az ellenkező irányba, hogy elterelje a közeledő veszélyt.