Az Elhaló Lámpafény

Mirella szorosabban magához húzta Bandi reszkető kezét, az idős asszony pedig csak zihált mellette, amint mélyen a fenyves sűrűjébe húzódtak. A lombok takarásában várták, hogy Borda cselekedete beérjen. Nem is kellett sokáig. Pár pillanattal később, a keleti nyiladék felől furcsa roppanás és egy elfojtott kiáltás hallatszott, majd hirtelen felgyorsult léptek zaja. A sárgás lámpafény, ami eddig fenyegetően pásztázta a szekér környékét, most gyorsan elindult abba az irányba, ahonnan a hangok jöttek. A durva férfihangok is távolodtak, ahogy az őrök Borda után eredtek, akiről tudták, hogy elég ravasz ahhoz, hogy ne adja könnyen magát.
Mirella intett a társainak, hogy most van a pillanat. Csendben, lábujjhegyen, a legmélyebb árnyékokat kihasználva indultak el. A kisfiú szeme tágra nyílt, de némán követte Mirellát, az öregasszony pedig kapkodó lélegzettel, de hűségesen csoszogott mögöttük. A sűrű növényzet karcolta a ruhájukat, de minden egyes lépéssel távolabb kerültek a falu szélétől és a közvetlen veszélytől.
Hamarosan elérték a szekér helyét, ami most elhagyatottan állt a sötétben, már őrök nélkül, magányos célpontként várva a hajnalt. Gyorsan átsuhantak mellette, a fák mélyére igyekezve, ahol a fenyegetés már csak egy elhaló emlék volt a hátuk mögött, egyre biztosabbnak érezve magukat a lombok oltalma alatt.