Aranyló cseppek a homályban

A csarnok sötétjében félhomályos lépcsősor vezetett az emeleti lakosztály felé. A kulcsár nehézkesen szedte a fokokat, Mirella pedig éber figyelemmel követte, miközben Borda minden neszre megfeszülő izmokkal haladt a nyomukban. A levegőben avas faggyú és valami fanyar, orrfacsaró fűszer szaga terjengett, ami aligha használt a háziúr baján.
– Látjátok, nem tréfa ez – dörmögte a kulcsár, s megállt egy nehéz, faragott ajtó előtt. – Ha a tekintetes úr kínjai nem enyhülnek regetegre, mindannyiunknak végünk.
Mirella szájszegletében alig látható, gúnyos mosoly bujkált. A csukott ajtó mögül ugyanis nem haldokló sóhaja, sokkal inkább egy túlevett, kapzsi ember teátrális nyögdécselése szűrődött ki. A nő finom mozdulattal előrelépett, s maga nyitott be a félhomályos szobába.
A bársonypárnák között a pöffeszkedő bíró vonaglott, arca vöröslött a méregtől és a bőség zavarától. Amint megpillantotta a belépőket, rekedten felhorkantott.
– Kik ezek? Az orvosságot hozták, vagy a koporsómat?
– A megmentését, tekintetes uram! – lépett közelebb Mirella, s a gyertyafényben megcsillogtatta az aranyló üveget. – E ritka cseppek ára vetekszik az aranyéval, de a bíró úr élete minden garast megér.
Borda az ajtófélfának dőlve maradt, keze a tőre körül feszült, s gyanakvóan figyelte a sarokban lapuló két hajdút. A csapda készen állt, már csak a bíró kapzsiságán múlott, megeszi-e a csalit.