A bírói lak csarnokában

A macskaköves udvar feszült csendjébe csak a szekér kerekeinek nyikorgása és a lovak horkantása hasított bele. Az emeleti ablakok mögött függönyök rebbentek, riadt cselédek lapultak az árnyékos tornácon. Borda szorosan fogta a gyeplőt, szeme sarkából a faragott kőlépcső felé pillantott, ahol egy cifraszűrös, komor tekintetű kulcsár tűnt fel.
– Állítsák meg a gebéiket! – kiáltott rájuk a férfi, s lassú, fenyegető léptekkel lesietett hozzájuk. – Mit hoztatok? A tekintetes úr félrebeszél a fájdalomtól. Ha hiába zavarjátok, a hajdúk nyúzzák le a bőröteket!
– Ó, tekintélyes kulcsár uram – hajolt meg Mirella gúnyos alázattal, míg a félelem jéghideg tüskeként fúródott a gyomrába. – E cseppek nélkül a bíró úr aligha éri meg a reggelt.
Selymes mozdulattal előhúzott egy csiszolt üvegcsét, amiben sűrű, aranyló fenyőbalzsam csillogott. Borda közben lassan lecsúsztatta a kezét a kordé oldalán elrejtett tőre felé, felkészülve a legrosszabbra.
A kulcsár gyanakvóan megszagolta a kupak körüli levegőt, majd türelmetlenül intett, hogy kövessék. A ház nehéz tölgyfa ajtaja mögött fojtogató füstölőszag és tompa nyöszörgés fogadta őket, ahogy beléptek a bírói udvarház sötét csarnokába.